Vannak rossz foltjaink, melyek több-kevesebb nyomot hagynak életünkben. Gyermekkorban gyakrabban, hiszen a tanulási folyamat részei. Nem szerettük a térdünkön díszlő fájdalmas horzsolások foltjait. A tollból kicseppenő tinta bizony elcsúfította a szépen megírt feladat képét a füzetben és ha sokszor ismétlődött, bizony a tulajdonosáról állított ki szomorú képet. A legfájdalmasabbak a barátságokon esett foltok voltak, mert ezeket a legnehezebb kijavítani.
Voltak persze jó foltjaink is, melyekre sokkal szívesebben emlékszem vissza. Imádtuk a nyári habos felhőket nézegetni és mindenféle csodás alakot fedeztünk fel bennük. Egymással versenyeztünk, ki talál többet. Még egy málladozó festékfolt is nagy örömöt tudott okozni, amikor felfedeztük benne egy huszár csákóját és fél fejét. Persze valamelyikünk mindig segített egy picit lepattintani a pergő festékből, így egy közös alkotássá nemesítettük. Sajnos az utolsó alakításnál az egész mű meglazult, majd csak egy fakó folt és mészdarabkák sokasága lett belőle. Ráadásul az előtt, hogy a délceg vitéznek a lova is elkészülhetett volna. Kevés játékunk volt, így a fantáziánk szárnyalhatott, alkothatott.
A selyemfestéssel épp csak az ismerkedés első szakaszában voltam, amikor úgy gondoltam, drágább anyagra fogom készíteni a következő kendőmet. Nagy bátran olyan festékre és kontúrozóra váltottam, amit akkor dobtak piacra és lényegesen olcsóbb is volt az addig megismerteknél. Tervezés, kontúrozás, szárítás, majd elkezdtem kitölteni a részleteket. Sajnos a festék nem úgy gondolta, ahogy én és figyelmen kívül hagyva a megrajzolt határokat vad rohanásba kezdett. Újratervezés, majd…újratervezés, aztán újra….Végül,hogy ne menjen tönkre az anyag, az addig tanult szinte összes technikát rázúdítottam. Teljes knock out! Ez is lett a kendő neve: K.O. Szép lett, nem is válok meg tőle!
Másik tanító kendőm az Indi 3. Csak a négy sarkába terveztem igen bonyolult mintát, a közepét szabadon hagytam. Nem volt kis munka az elkészítése ezért nagyon figyelmesen, elmélyültem dolgoztam. Az utolsó ecsetvonás után boldogan szemügyre vettem. Riadtan fedeztem fel, hogy a közepére költözött egy csepp festék. Nem volt nagy, olyan kicsi, de nagyon bosszantó! Ilyenkor kell villámgyorsan elrakni mindent és kifutni a házból, nehogy ecetes ollót ragadj és atomjaira vagdald! Ezt tettem én is, majd amikor lehiggadtam, hasonló mintát terveztem és sikerült úgy eltüntetnem, hogy csak én tudom hova bújtattam el a kis gonoszt.
Már nem félek ezektől a meglepetésektől. Nagyon hasznos foltok ezek! Jól megtervezve, koncentráltan dolgozom a kendők festésekor és ha nem várt folt bukkan elő már tudom, hogy szabaduljak meg a kéretlen betolakodótól.
Gyermekkoromban gyakran szembe találtam magam olyan problémákkal, amikre nem, vagy csak számomra érthetetlen magyarázatot adtak a felnőttek. Ilyen volt például, hogy mi nyitja és csukja az alvó baba szemét? Hol vannak azok a pici emberkék, akik a rádióban beszélnek, és hogy fér bele egy egész stadionnyi ember, amikor focimeccset közvetítenek? Az előbbit nem, de az utóbbi kiderítését szerencsére a felnőttek ügyesen megakadályozták.
Tavasszal édesapám szorgalmasan ébresztgette a kertet. Ásott, majd különféle magokat szórt a puha földbe. Ott lábatlankodtam, amikor kezembe nyomott egy dobozt, amiben csinos kis papírzacskókban magok rejtőztek. Mindegyik tasakon tintaceruzával volt feltüntetve egy számomra ismeretlen írás, mert még nem tudtam olvasni. Elmondta, hogy milyen virágok lesznek belőlük és melyiket hova szórjam. Kérte, ne keverjem össze a magokat!
Mi történik, ha összekeverednek? Nem fogják tudni, hogy melyiknek milyenné kell fejlődnie? No, de hiszen a magok sem tudnak olvasni! Hogy is van akkor ez? „A magok tudják.”- mondta édesapám. Megsimogatta a fejem, majd egy mosollyal a bajusza alatt ment a többi dolga után. Néhány sorban azért próbára tettem a tudásukat és azon a nyáron kicsit kuszább képe lett a virágoskertünknek…
A gimnáziumi biológia órán egyszer arra lettem figyelmes, hogy tanár úr a DNS-ről magyaráz. Nagy csendben hallgattuk. Heuréka! „ Hát ezért!” – szakadt ki belőlem.Egyszerre világossá vált, hogy honnan is tudják a virágmagok – és még mennyi minden más -, hogy milyenné is kell fejlődniük.
Amikor virágokat festek, sokszor eszembe jutnak ezek az emlékek és festék színeivel örökítem a selyembe.
Ősz volt. Csak néhány hónapja váltam meg hivatásomtól a tanítástól. Nagyon hiányoztak a kedves kis gyermek arcok, a zsibongás, a sok önfeledt kacagás, a közös játékok.
Még csak azon a nyáron ismertem meg a selyemfestés néhány technikáját, amikor már nagyra törő ötleteim kezdtek belülről csiklandozni. Mi is lehetett volna a legjobb lélekgyógyító téma? Hát persze, hogy gyerekeket fogok festeni! Nem is egyet, sokat!
Tervezés közben el-elkalandoztak gondolataim. Mindegyik baba emlékeztetett egy-egy kis tanítványomra – még ha nem is egy osztályba jártak egykor – s kapcsolhattam hozzájuk egy-egy velük történt eseményt. Sokan lettek, nem is fértek el mindannyian.
A sok-sok emlék adta a színeket és vidáman vitte kezemben az ecsetet. Végül több mint ötven kis arcocska került a 90×90 cm-es selyemre és emlékeztet életem egy csodákkal teli szakaszára.
Mindannyiunknak , így neked is vannak hasonló érzéseid, vágyaid, emlékeid, amiket akár te is megfesthetnél. Így hozhatsz létre egyedi, csak rád jellemző igazi művészi alkotásokat!