Életünk törékeny pillangó szárnyként libben a maga színeivel, esendőségeivel. Repülésünket a fényben csak a szürkület lassítja le.
Kávéillatú ragyogó reggellel indult az a nap is. A fűszálakon még meg-megcsillant a reggeli pára, madarak koncerteztek a hátsó kert öreg diófáján. Nyugodt idilli hangulatban tervezhettem a napot, ami csupa kellemes és jó dolgot ígért. Célszerű útiterv készítés és indulhatok is.
Nem kell sietnem, kényelmes tempóban haladok. Mellettem sietős motorosok, autós kaszkadőrök habzsolják a kilométereket. Igen, itt kell lehajtanom. Nem kedvelem ezt a szakaszt. Nagyon figyelek, mert nehéz belátni az utat a kereszteződésben. Igen, innen jó, balról pedig még nagyon távol jön egy kamion. Indulás.
És itt megáll a kép…csak saját rémült hangom és egy hatalmas csattanás…eltűnt a kocsim eleje… a másik sávban egy kitört kerekű fekete BMV…észnél vagyok, de az agyam még áll, nem tud mit kezdeni velem. Milyen sokan lettek körülöttem hirtelen… Megmozgatom kezem, lábam…. talán nem törtem, legalább én nem.
Az agyam lassan ébredezik. Én hibáztam. Fiatal srác telefonál a munkahelyére, késni fog. Segít. Mi történt a másik sofőrrel? Nem szállt ki! Jeges rémülettel nézek be a kocsiba. Jól van, életéért a biztonsági öv erősen megölelte, megrántotta a vállát, nyakát. Nagyon sajnálom szegényt!
Órákkal később fogom csak fel igazán a történteket. Próbálom felidézni azt a másodpercet, amikor látnom kellett volna a fekete autót. Napok teltek el, de ez még nem sikerült. Álmomból felriadva sokszor, mint egy lassított filmen, újra és újra látom a semmiből előtűnő fekete autót és hallom a csattanást.
Újra leckét adott tanítóm, az élet. Keményen megcibált, tanulásra kényszerített! Megtanított, az idilli reggel nem kábíthat el, mindig, mindenhol nagyon ébernek, megfontoltnak kell lennem.
Életünk törékeny pillangó szárnyként libben a maga színeivel, esendőségeivel. Repülésünket a fényben csak a szürkület …vagy egy fekete autó lassítja le.
Sokszor törtem a fejem, hogy is következik be egy nézőpontváltás. Tanuljuk? Képesek vagyunk akkor is erre, ha olyan jó langyos víz életet élünk, ragaszkodunk a jól megszokotthoz? Miért változtatunk? Figyelmeztetnek? Ráeszmélünk? Rávezetnek?
Tinédzser lánykám társasága diktálta az aktuális divatot. Anyagi helyzetüket tekintve jobban voltak eleresztve, mint ő. Megengedhettek maguknak fémbetétes cipőt, bomberdzsekit. Csemetém áhítattal próbálta fel ezeket az ikonikus kabátkákat. Nem voltak szépek, a szél is ki-be rohangált a ritka szövésű anyagon, de legalább a kapucnijukat gyenge minőségű műszőrme ékesítette. Melegnek még a legjobb indulattal sem voltak nevezhetők, már csak azért sem, mert valami érthetetlen okból a derék résznél jól felhúzták, nehogy a veséjüket melegen tarthassa. Egy szülőt persze inkább a praktikussági és egészségügyi szempontok vezérelnék. Az esztétikumra irányuló érvek eleve bukásra ítéltettek, bár próbálkozásaim azért voltak…
Egész évben szorgalmasan gyűjtögettem neki a téli kabátra valót. Kétféle elképzelésünk a hideg erősödtével mind gyakrabban ütközött. Jártuk az üzleteket, szebbnél szebb kabátok kínálták magukat, de ő rájuk sem pillantott. OLYAN kabátot álmodott magának, mint amilyen kedvenc barátainak volt. Választhattam: megfagy vagy megkapja. Végül a piac szegletében megbújó kis bodega előtt, minden okos érvem még egyszer elsoroltam neki, hátha meggondolja magát. Meggondolta. Így hát megvettem. Az arcán megjelenő üdvözült mosolya elűzte minden bosszúságom. Nem engedte becsomagolni, azonnal viselni akarta!
A metróhoz vezető mozgólépcsőre lépve lassan haladtunk lefelé. Ekkor a lépcső alján megjelent egy fiatal nő. Haja szolidan összetűzve, egy nagyon visszafogott, elegáns stílusú világos színű kabátot, nőies, jól harmonizáló cipőt és táskát viselt. Igazából semmi rendkívüli, mégis egyszerű és elbűvölő. Ott maradt rajta a szemünk. Az én drága csemetém a fél perccel ezelőtt vásárolt bomberdzsekijében, tágra nyílt nagy szemekkel, megbabonázva nézett utána. Nyitva felejtett száját lassan becsukta, majd kisvártatva megszólalt: ”Én is így szeretnék kinézni! Hogy lehetek én is ilyen, mint ez a lány?”
Voltál már úgy, hogy a bosszúság és az öröm ugyanabban a pillanatban tör rád? Akkor sejted mit éreztem… Innentől kezdve kis lépésekkel ugyan, de tudatosan kezdte kialakítani a saját egyéniségére jellemző öltözködési stílust. Nézőpontot váltott!
Miért változtatott? Figyelmeztettem? Ráeszmélt? Rávezették? Talán mindezek együttesen? Talán egy jókor, jó helyen megpillantott lány kisugárzása, példája segített megtalálni a saját útját?
Festés közben, mint megannyi apró mozaik csillan elő életem egy-egy eseménye. Míg a selymen fut a festék, a halkan szóló zene szárnyán gondolataim messze szállnak.
A Inspiratív Coaching weboldalán olvastam egy blogot, melyet történetesen a lányom írt és részben rólam szólt. Bennem újra felidéződött az a küzdelmes időszak. Megosztom veletek.
Magam választottam azt az utat, amin akkor haladtam. Egyedül éltünk két lányommal a félig elkészült kis lakásban. Ahogy nőttek egyre kisebbnek bizonyult a családi fészek. Személyes terük egyre szűkebb lett. Úgy döntöttem, átalakítom, élhetőbb és kellemesebb otthont teremtek számukra. Igen….meggondoltam,… én,…..egyedül,…..bírni fogom,…..nem adom fel! Ezek voltak a válaszaim azoknak, akik le akartak beszélni. Rokonaim csak a fejüket ingatták, miközben elmém épségét kétségbe vonták.
Szerencsés és boldog voltam, mert barátnőm és férje mindvégig erős lelki támaszaim voltak! Segítettek a tervezésben az engedélyek megszerzésében. Addig soha nem tapasztalt elszántság és energia munkált bennem, nem létezett számomra földi erő, mely eltéríthetett volna szándékomtól. Tudtam mit akarok! Kitűztem a célt: szeptemberre beköltözünk újjá varázsolt otthonunkba, hiszen kisebbik lányom elsős lesz a középiskolában, nyugodt körülményeket kell biztosítanom neki.
Aki már építkezett egy olyan időszakban, amikor az építőanyag beszerzése, nem volt egyszerű, amikor megbízhatónak gondolt szakember megpróbál átverni időben, pénzben, az most biztosan mosolyog az én akkori bátorságomon. Nap, mint nap a szélrózsa minden irányát megjárva sikerült csak egy-egy adag építőanyagot beszereznem. Egy nap a régi tető egy részét és a nagyobbik szoba plafonját is le kellett bontani. Este értem haza, első utam a régi szobába vezetett. Megrendített a látvány. Nehéz szavakkal leírni, amit akkor éreztem. Könnyeimen keresztül láttam a csupasz falak felett beragyogó csillagokat és a lábam alatt elterülő irdatlan halom sittet….. Ekkor fogtam fel csak igazán, mibe is fogtam. Leromboltam az otthonom!
A munka csak nagyon lassan és rossz minőségben döcögött, mert a szakiknak reggeli után pihenni, újságot olvasni, ivás után haza kellett menni. Október végén a „mekkmestereket” szélnek eresztve új vállalkozóról kellett gondoskodnom, aki a vakolást végre elkészítette… ennyire még volt pénzem…Tériszonyom legyőzve fölmásztam a tetőre és – mert én kifértem a lécek közt – kéményt építettem, cserepet raktam, míg lentről édesapám irányított. Ekkor szakadt ki belőlem először: Jaj, de nagyon ügyes vagyok!
Januárban sikerült beköltözni a félig elkészült lakás egyik épen maradt, lakható szobájába. A tél volt úr, ő diktált pihenőt. Néztem az otthonra még távolról sem emlékeztető nyers vakolatú falakat, a padló helyén a homokot, az ablakokról csurgó nedvességet. Kezemen a sok bőrkeményedés is emlékeztetett az elmúlt fél évre. Láttam a szánakozó, mi-előre-megmondtuk,-ne-kezdj-bele tekinteteket. Bénult fáradtság vett rajtam erőt! Valóban igazuk volt? Tényleg nem szabadott volna belekezdeni? Be tudom valaha fejezni? Üres zsebbel, zsibbadt fejjel azon gondolkodtam, hogyan tovább. A kényszerű pihenő alatt barátaimmá váltak a szakkönyvek. Gondoltam: ”Magad uram, ha szolgád nincs!” A tavasz engem is megújított, feltöltött új erővel, energiával.…NEM! Nem adhatom fel, nem adom fel! Én akartam, vállaltam, megcsinálom! Így aztán a megszerzett ismeretekre és két kezemre számítva helyére került hajópadló, csempe, ragyogóra festettem falat, ablakot, ajtót. Könnyeimen keresztül, gyönyörködve néztem a romokból otthonná varázsolt művemet! SIKERÜLT! JAJ,DE NAGYON ÜGYES VAGYOK!
Nagy tanítást kaptam a sorstól, amit büszkén mondhatom, jól oldottam meg. Nem csak otthont varázsoltam! Addig nem ismert képességeim kerültek előtérbe, megerősítve önismertem, önbizalmam, kitartásom. Mindvégig erősítettem magam, először csak suttogva, halkan, aztán a fáradtság erősödésével egyre hangosabban zengett a ház, az udvar, hogy „Jaj, de nagyon ügyes vagyok!” Megtanultam, ha hiszek magamban, mindenre képes vagyok!
Köszönöm, hogy megélhettem!
2015. decemberében jelent meg egy interjú velem a Sződligeti Hírforrás újságban Okos, nő, pedagógus, selyemfestő címmel. A cikk bemutatja, hogyan estem “szerelembe” a selyemmel és a selyemfestéssel. Szeretettel ajánlom!
Tudtad,hogy él egy selyemfestő hölgy Sződligeten? Szegezte nekem egy nap a kérdést Zsuzsa az okos nők klubjának vezetője. Nem, ha tudtam volna már festenénk javában a selymet…Ma már tudom, megismerkedtünk, kellemeset beszélgettem Zsuzsa és két uszkár fiú társaságában Fodor Erikával.
Erika ma már nyugdíjasként hódol hobbijának a selyemfestésnek. Mint már annyi riport és interjú alanyom ő se művészetével kereste aktív korában kenyerét. Mondhatnánk a Fodor név kötelezettségeként, pedagógus volt, ahova viszont nem egyenes út vezetett, bár az érdeklődés már középiskolában kiderült, amikor miután megtudta nincs az iskolában színjátszó kör ő sec perc alatt összetoborzott egy szakkörre való csapatot. Fellépések, versenyek a Tiszti klub fiaival közös produkciók fémjelezték a sikereket.
Mégsem ívelt a pálya felfelé az érettségi után a budapesti izzó adatfeldolgozó munkatársa lett először aztán házasság, gyerekek klasszikus évek következtek. Élete első fordulópontja az volt amikor elhatározta nem megy vissza régi munkahelyére fazekasságot szeretne tanulni. A váci fazekasok viszont nem így gondolták, nem fogadták őt, hát új terveket szőtt. Pedagógus lesz. A tárt karok itt se várták, egészen Szobig kellett menni egy iskolába ahol fogadták a képesítés nélkül jelentkező anyukát.
Tanított,levelezőn tanult, gyerekeket nevelt…kimerülésig. Szakfelügyelőként dolgozó nagynénje segített, az addig protekciót ellenző Erikán és került Sződre, majd Sződligetre az akkor Gebora László igazgatta iskolába.
Az akkor már megedzett tanító csoda dolgokat művelt kis tanítványaival és mellesleg szüleikkel is. Közös kirándulások, elveszettnek hitt gyerekek meg- és felemelése adott neki hitet pályáján a nem mindig megértő és értő vezetéssel szemben. Tudta mit akar és azt is hogyan érje el, utolsó munkahelyére már így érkezett és a mindennapi munka mellett kiderült érzéke a drámázáshoz is. Rendhagyó, vidám anyák napi műsorok, verses összeállítások igazolták azt az érzéket, amit már középiskolában gyakorolt és érzett magában. Színjátszó versenyek és érmek az iskolában bevezetett dráma tagozat szakmai munkájának csúcsa. Negyvennégy év után választatták vele a nyugdíjat és rettent meg, most mi lesz. Lánya segítette át a krízisen amiről így ír blogjába:
„Életünk gyakran ér fordulóponthoz. Felnőtt életemben ilyen volt az érettségi utáni első munkahely, majd a házasság és a babaillatú éveket követő időszak. Az idő nem állt meg, gyermekeim felnőttek és önálló életüket kezdve elhagyták a kicsi fészket. Hiába tudtam, ez az élet rendje, hirtelen nagyon elfogyottnak éreztem lábam alatt a jól megszokott utat.
Megtaláltam magam újra és szinte észre sem vettem, eljött a nyugdíjba vonulás ideje. Féltem. Mi lesz velem? Milyen feladatom lesz? Merre visz az utam? Olyan sok megkeseredett idős embert láttam magam körül, akik tele voltak panasszal, fizikai és lelki fájdalommal, rengeteg lemondással, negatív gondolattal. Biztosan tudtam, én nem így akarok élni! Hálás vagyok nekik, amiért ezt láttatták velem! Végig gondoltam hát eddigi életem és számba vettem sikereimet, mindazt a leckét, amire megtanított az élet. Van dolgom a világban! Ekkor egy könyv címén akadt meg a szemem: Mögöttem a munka, előttem az élet! Zseniális megfogalmazása ez a cím annak, amire végül jutottam!
Mindig szerettem rajzolni, festeni és szerencsés pillanatban iratkoztam be egy selyemfestő tanfolyamra. Rögtön éreztem, elvarázsolódtam, megérkeztem. Új hobbim lett! Erre eddig nem volt sem időm, sem lehetőségem. Én álmodhatok színeket, érzéseket egy lehelet finom anyagra. Feladatom is van. Pedagógus voltam, most sem tudom abbahagyni a tanítást. Amit megtanultam, tapasztaltam, tovább adom, más is tudjon alkotni, örömet szerezni magának és persze másoknak.
Minden, életemben bekövetkezett fordulópontban közös volt, hogy a megszokottból újra kellett indulnom egy addig ismeretlen úton. Újra fel kellett építenem magam, tartalommal tölteni meg minden napomat. Új célokat kellett kitalálom magamnak. Sikerült! Így teljes az életem. Köszönöm, hogy megélhetem.”
A megpróbáltatásoknak még ekkor sem volt vége, bár az iskola már helyben volt, de kicsi gyerekei sok betegsége, a közben válásként végződő házasság és a levelezőn folytatott tanulmányok ismét a végletekig merítették az energiákat. Gödön napközis tanár lett aztán egy véletlen folytán alapító, iskola létrehozó tantestületi tagként Budapesten a Virág utcai iskola létrejöttében élhette át egy intézmény kialakulásának csodáját.
Előkerültek hát a selyem csodák. Számtalan varázslatos kendő lebbent az asztalon a szemünk elé. Ilyen csodákat csak boldog ember tud alkotni. Azt hiszem Fodor Erika boldog ember.
Cris
Köszönöm a cikket Kovács Krisztinának, Cris-nek!
Életünk gyakran ér fordulóponthoz. Felnőtt életemben ilyen volt az érettségi utáni első munkahely, majd a házasság és a babaillatú éveket követő időszak. Az idő nem állt meg, gyermekeim felnőttek és önálló életüket kezdve elhagyták a kicsi fészket. Hiába tudtam, ez az élet rendje, hirtelen nagyon elfogyottnak éreztem lábam alatt a jól megszokott utat.
Megtaláltam magam újra és szinte észre sem vettem, eljött a nyugdíjba vonulás ideje. Féltem. Mi lesz velem? Milyen feladatom lesz? Merre visz az utam?
Olyan sok megkeseredett idős embert láttam magam körül, akik tele voltak panasszal, fizikai és lelki fájdalommal, rengeteg lemondással, negatív gondolattal. Biztosan tudtam, én nem így akarok élni! Hálás vagyok nekik, amiért ezt láttatták velem! Végig gondoltam hát eddigi életem és számba vettem sikereimet, mindazt a leckét, amire megtanított az élet. Van dolgom a világban! Ekkor egy könyv címén akadt meg a szemem: Mögöttem a munka, előttem az élet! Zseniális megfogalmazása ez a cím annak, amire végül jutottam!
Mindig szerettem rajzolni, festeni és szerencsés pillanatban iratkoztam be egy selyemfestő tanfolyamra. Rögtön éreztem, elvarázsolódtam, megérkeztem. Új hobbim lett! Erre eddig nem volt sem időm, sem lehetőségem. Én álmodhatok színeket, érzéseket egy lehelet finom anyagra. Feladatom is van. Pedagógus voltam, most sem tudom abbahagyni a tanítást. Amit megtanultam, tapasztaltam, tovább adom, más is tudjon alkotni, örömet szerezni magának és persze másoknak.
Minden, életemben bekövetkezett fordulópontban közös volt, hogy a megszokottból újra kellett indulnom egy addig ismeretlen úton. Újra fel kellett építenem magam, tartalommal tölteni meg minden napomat. Új célokat kellett kitalálom magamnak. Sikerült! Így teljes az életem.
Köszönöm, hogy megélhetem.
„Egy homokszem meg tud állítani egy hatalmas gépezetet is, de egy kagylóban gyöngyszemmé nemesedhet.”/ valahol olvastam /
27
évvel ez előtti döntésem olyan volt, mint állóvízből hömpölygő folyóba
ugrani. Egyik mozdulatlansága, másik a szilajsága miatt
lélegzetelállító.
Vidékiből fővárosi tanító lettem. Váltásom
abszurdnak tartotta környezetem, tekintve, hogy egy még nem létező
intézmény meg sem alakult tantestületébe mentem, ahol nem voltak
egyelőre gyerekek sem. Fantasztikusnak tartottam, hogy ilyen ritka és
izgalmas folyamat születésének lehetek részese.
Elsős osztályom igen sok energiával feltöltött kis társaságnak bizonyult. Nem volt egyszerű nekik megtalálni a helyüket a csoportban, és bizony gyakran kitört a kakasháború. Remek humorérzékük viszont vitathatatlan volt. November 7-én az ünnepségen, a lemezjátszó nyekergő hangjától, röhögő görcsöt kaptak az én kis lurkóim, amiért az igazgatóhelyettes követelésére megkapták életük első piros tintával írt intőjét. Ezzel aztán jól meg is alapozták hírnevüket. Néhányan rövid időn belül jobban ismerték az igazgatóhelyettes irodájának belsejét, mint saját osztálytermüket.
A szülők ingerültek, türelmetlenek voltak, hiszen nagyobb gyerekeiknek már a nagyon sokadik körzetmódosított iskolája és persze osztályfőnöke voltunk. Mire megismertek egy-egy pedagógust, már újabb körzetben találták magukat. Nem volt hát csoda, hogy ez a vibrálás átragadt a kis lurkókra is.
Szerettem volna jobban megismerni a gyerekeket és a családokat. Gondoltam, közös programokkal, élményekkel közelebb kerülhetünk egymáshoz. Szabad szombatonként gyakran kirándulásokat szerveztem, amire a négy együtt töltött év alatt egyre többen és többen jöttek el. Jöttek a nagyszülők, szomszédok és barátnők is. Megmásztunk hegyeket, eltévedtünk völgyekben, sütött ránk a nap és áztatott eső. Utaztunk vonaton, teherautón, lovagoltunk és fociztunk…Igen komoly büntetésnek számított, ha valaki nem jöhetett el! Év végén és év elején gyakran szerveztünk kétnapos ott alvós kirándulásokat, ahová a szülők is eljöttek és tevékenyen részt vettek. Bográcsozás, közös játékok és beszélgetések meghozták eredményüket. A féktelen energiák baráti kapcsolatokká szelídültek. Az ott szerzett élményekből rajzok, fogalmazások születtek. Megosztották velem örömüket, bánatukat, titkaikat, álmaikat. A velük készült szociometria valami csodát mutatott: egy szőlőfürtre emlékeztető ábra rajzolódott ki, nem volt periférián ragadt kisgyerek.
Negyedik osztály végén csak osztálytermet és osztályfőnököt cseréltek. Közös titkaink továbbra is összekötöttek bennünket. Nem csak osztályzataikról, de barátságaikról, kicsi életük problémáiról, sőt csínytevéseikről is beszámoltak.
Két év múlva új iskolában kezdtem tanítani. Ekkor már nagyon nehéz volt az elválásunk. Hozzám nőttek. Azt hittem, már csak gyönyörű emlékeim maradnak ők és szüleik. Nem így történ! Időről időre vagy én találtam rájuk, vagy ők kerestek meg. Láthatatlan szál köt össze bennünket.
24 év után kezdtünk el találkozókat szervezni. Sokfelé repültek a világba s találták meg boldogságukat, de aki tehette eljött, hogy ismét együtt lehessünk. Jó látni a sok kedves, csillogó szemű egykori kisdiákot, amikor élményeiket emlegetve nagyokat kacagnak. Mutatják családi fotóikat, ahol már gyermekeik tekintetében újra felfedezem őket.
Utóbb egyikük megjegyezte: mi olyan osztálycsalád vagyunk!
Köszönöm, hogy életük része lehetek!
Tanítói pályámon sok-sok kisdiák került ki a szárnyaim alól. Sokfelé repültek, de a sors mindig kegyes volt hozzám, mert egy-egy régi tanítványom újra és újra felbukkant.
Csabával egy áruház bejáratánál találkoztam ismét, amikor átölelte a vállam és mosolyogva nézett rám. Mesélt a munkájáról, terveiről, céljairól. Később az interneten találtunk egymásra, ahol követhettem sorsát. Szépítgették otthonukat, párjával nevelték kicsi fiukat. Mérhetetlenül boldog volt. Örültem, hogy révbe ért! Később egy furcsa bejegyzés, amit csak a hozzá nagyon közel állók érthettek, majd értesítés, hogy erősebb volt nála a gyilkos kór…
Társainál alacsonyabb, jó kötésű gyerek volt. Amikor mosolygott, csillogó szeme résnyire szűkült, ha csínytevésen kaptam, huncut tekintete rögtön elárulta. Bármikor számíthattam rá, szívesen segített, ha megkértem. Az idő múlásával egyre több galibába keveredett, társainak harci kiskakasként ugrott, ha csak egy szóval is bántották. Keményen kezdte megalapozni a rossz hírét.Sokszor beszélgettem vele, ilyenkor mindig nagyon megbánta tettét és megígérte, máskor nem bántja társait. Sokáig nem értettem, mi válthatja ki ezeket az erős érzelmeket. Az édesanyjával beszélgetve derült csak ki, hogy az addig biztos támasznak látszó kicsi család szétbomlik. Közös megegyezéssel az első padba ültettem, hogy mindig segíthessek neki, ha bajba kerülne. Órán nem is volt vele gond…
Irodalom órán tanítójelölt ült be megfigyelni az órát és a gyerekeket. A tananyag Móra Ferenc A kis bice-bóca című olvasmányának feldolgozása volt. Bemutató olvasással kezdtem és utána a gyerekek spontán véleményének meghallgatása volt a tervemben. Nehéz volt a feladatom, mert a Móra novellák olvasásakor nekem mindig gombóc keletkezett a torkomban. A gyerekek figyelmesen hallgatták a történetet. Mire a végére értem a csend tapintható volt. Ezt szinte azonnal felváltotta egy hatalmas döbbenet, mert az első padból szívet szaggató, keserves zokogás hallatszott. Igen ő volt, akit már ekkorra igazi rosszcsontként kezdtek emlegetni az iskolában. Ijedten ugrottunk mellé s faggattuk, hogy mi a baja. Sokáig vigasztalhatatlanul rázta a sírás, patakzott szeméből a könny, mire nagy nehezen kimondta: „Annyira sajnálom a kis bice-bócát!”
Még most is, így visszaemlékezve is könnyes lesz a szemem! Micsoda villámok és szikrák voltak ebben a kisgyerekben! Micsoda belső harcok, fájdalmak, angyalok és ördögök! Egész további pályámon nem volt, ilyen kisgyerek, aki ennyire nagy empátiával tudott volna azonosulni Pálistók Peti sorsával.
Köszönöm, hogy megerősítette bennem, egy kisgyermek cselekedeteinek megítélésekor nagyon körültekintőnek kell lenni.
Egy rossz tulajdonság mellé száz jót kell keresni!
Hálás vagyok, hogy találkozhattam vele!