Reggel óta várom a mentőt. Fogy a levegőm, mélyen, fájdalmasan hasít belém minden lélegzési kísérlet. Dupla szkafanderben – egészen szürreális – megérkeznek, majd kisebb küzdelem árán kinyitják az aznap meghibásodás miatt másodszor cserélt mentőautó ajtaját. Türelmesek, segítőkészek, bár látszik rajtuk, nagyon fáradtak.
Sürgősségi osztályon gyors, szakszerű ellátás – labor, EKG, röntgen – és közben oxigén áramlik elgyötört tüdőmbe. Az eredményekre néhány órát várni kell, majd közlik, a tesztem ugyan negatív – de itt kell maradnom.
Tiszta, hat ágyas kórteremben kapok helyet, egyedül vagyok. Oxigénmaszk alatt enyhül a fájdalom. Esténként 8 tabletta, majd a továbbiakban 3-3, este hasba injekció, nehogy vérrög keletkezzen, vírusirtó infúzió hajnalban.
Éjszaka a szomszédos szobákban beindul a hörgő, köhögő kórus fájdalmasan, végtelenné nyúló szaggatott, mély és magas hangszínben. Kétségbeesetten, morbid ütemben váltogatják egymást. Senki nem ura saját akaratának, esendő testének. Közben észre sem veszik, sötét, hűvös szellő lopja el a leggyengébb utolsó sóhaját.
Szerencsére érzem az ízeket, illatokat. Az étel, amit kapunk ízletes és elegendő. Nem hiányzik pótlás, csak gyümölcs, zöldség és ásványvíz, amit a gyerekek beküldenek egy vaskos könyv kíséretében…
Hét végére szédületes gyorsasággal megtelnek a szabad ágyak. Úgy látszik nagyüzemre kapcsolt a vírus! Szuper, hogy itt ez a remek könyv, legalább nem kell hallgatnom mások betegségtörténetét és a negatív energiákat is távol tarthatom.
Erről azonban le kellett mondanom. A telefonok hangos, változatos dallamai jelzik az aggódó rokonok jelentkezését. Mintha csak ez a szál lenne a legerősebb kapaszkodó az itt lévőknek, hangosan, mással nem törődve beszélnek. Nem akarom hallani a panasz áradatot, nem akarom kéretlenül megismerni a családi viszonyokat, rokoni kapcsolatok kibeszélését.
Itt a könyv, olvasok. Harmadszor futok neki ugyanannak az oldalnak. Fogalmam sincs mit olvastam, mert a mellettem levő halni készülő éppen hangosan végrendelkezik földi javai felett és a névjegyzékében szereplő ismerőseinek kimerítő információval szolgál arról, hol fogják eltemetni, mennyibe került az „egész életre szóló” urna. Közben köhög, a maszkot nem viseli, mert minek is, hiszen ő már alig van itt. Végére ér a névjegyzékének majd elalszik.
Másnap vért kap, megerősödik, rá sem lehet ismerni. A nővérek naponta lemossák, tisztába teszik. Első dolga értesíteni ismerőseit, mennyire sanyarú sorsa van, mennyire mostohán, durván bánnak vele, nem is etetik meg. Aztán kedves ráhatással csak rászorítják az önálló étkezésre. És megy neki! Azért nem mulasztja el, hogy vizitkor hamis állításokkal bemószerolja a nővéreket.
Folyamatos halk mormogás a szemközti ágyból. Veszekszik, utasít, szid, fenyeget. Gondosan bezárja a legfelső, bukóra állított kis ablakot. Nővér kinyitja, ő becsukja. Oxigén ide az engedélye nélkül be nem teheti a lábát.
Mellette magában beszél egy kedves idős hölgy. Élete nehéz, sok protézise van, kerekesszékbe kényszerült. Itt egy műanyag kerti széket kapott, ahova ki-kiül. Jóízűen fogyaszt egy körtét, közli, ez vérré vált most benne. Csörög a telefonja, s legnagyobb döbbenetemre azt meséli rokonának, a gyümölcs feladója rothadt körtét küldött neki (ami vérré vált benne az előbb). Hát ez már magas, nem az én eszemhez méretezték ennek megértését.
Csörög a másik telefon. Férj hívja hitvesét, aki eddig nyugodtnak tűnt. Most aztán „szenvedjteiskedvesem” üzemmódra vált. Egy napja van itt, de nincs orvos, nincs ellátás, nem jó az étel, a vérnyomása az egekben, pedig neki olyan alig van egyébként. Kétségbe ejti szerencsétlen párját, aki otthon van, szintén Covidos. Az asszony nem kegyelmez urának, szidja férjnél levő lányát, üzeni, megtiltja neki, bárhova is akarjon menni.
Ki kellene mennem a folyosóra, nem szabad. Magamra húzom hát a takarómat, minél kevesebb szűrődjön át ebből a zavarodott piaci hangulatból.
Értem az elkeseredettségüket, kétségbe esésüket. Mi lesz velük? Félelmetes a bizonytalanság érzése. Biztosan megfelelően gondoskodnak róluk? Hét végén nincs orvos, csak ha baj van. Ma is elvittek valakit, akinek már soha többé nem kell félnie. Ki a következő, akit elragad ez a megfoghatatlan, ismeretlen vírus, amiről sokat és mégis olyan keveset tudunk.
Próbálok olvasni ebben a hangzavarban. Nem megy. Minden vágyam egy füldugó! Az összes magam erősítő pozitív gondolatom próbálom visszaédesgetni, majd erővel visszarángatni.
Eljön végre az este, nyugalmat remélek. Szkafanderes angyalok suhannak a folyosón, fáradhatatlanul teszik a dolgukat.Nem fáradhatnak el, minden pillanatban ébernek kell lenniük, ott kell segíteniük, ahol keskeny a vonal élet és halál között. Csodálom azt az energiát, ami mozgatja őket, s arra gondolok, mikor töltődnek fel? Marad-e még energiájuk magukra és családjukra ilyen kemény terhelés mellett.
Érző emberek, akik emberek tudnak maradni ennyi nehéz sors láttán, napról napra erőn felül teljesítenek selyemszálon függő életekre vigyáznak, szállnak szembe a teremtővel. Dupla védőruhájuk csak egyszer vehetik le 12 óra alatt! Van, aki kevesebb folyadékot vesz magához ezért, de akkor sokkal hamarabb elfárad…Őrület! Csak egyszer veheti le!!! Képzeld el! Lépj a cipőjébe!
Aludni nem tudok, az oxigén fejlesztőben levő víz olyan hangot ad, mint gyors folyású patak csobogása. Nagy nehezen megérint az álom, de idő van, megszólal a kétségbeesett köhögő, krákogó, hörgő, életért esdeklő kórus…