Festés közben, mint megannyi apró mozaik csillan elő életem egy-egy eseménye. Míg a selymen fut a festék, a halkan szóló zene szárnyán gondolataim messze szállnak.
A Inspiratív Coaching weboldalán olvastam egy blogot, melyet történetesen a lányom írt és részben rólam szólt. Bennem újra felidéződött az a küzdelmes időszak. Megosztom veletek.
Magam választottam azt az utat, amin akkor haladtam. Egyedül éltünk két lányommal a félig elkészült kis lakásban. Ahogy nőttek egyre kisebbnek bizonyult a családi fészek. Személyes terük egyre szűkebb lett. Úgy döntöttem, átalakítom, élhetőbb és kellemesebb otthont teremtek számukra. Igen….meggondoltam,… én,…..egyedül,…..bírni fogom,…..nem adom fel! Ezek voltak a válaszaim azoknak, akik le akartak beszélni. Rokonaim csak a fejüket ingatták, miközben elmém épségét kétségbe vonták.
Szerencsés és boldog voltam, mert barátnőm és férje mindvégig erős lelki támaszaim voltak! Segítettek a tervezésben az engedélyek megszerzésében. Addig soha nem tapasztalt elszántság és energia munkált bennem, nem létezett számomra földi erő, mely eltéríthetett volna szándékomtól. Tudtam mit akarok! Kitűztem a célt: szeptemberre beköltözünk újjá varázsolt otthonunkba, hiszen kisebbik lányom elsős lesz a középiskolában, nyugodt körülményeket kell biztosítanom neki.
Aki már építkezett egy olyan időszakban, amikor az építőanyag beszerzése, nem volt egyszerű, amikor megbízhatónak gondolt szakember megpróbál átverni időben, pénzben, az most biztosan mosolyog az én akkori bátorságomon. Nap, mint nap a szélrózsa minden irányát megjárva sikerült csak egy-egy adag építőanyagot beszereznem. Egy nap a régi tető egy részét és a nagyobbik szoba plafonját is le kellett bontani. Este értem haza, első utam a régi szobába vezetett. Megrendített a látvány. Nehéz szavakkal leírni, amit akkor éreztem. Könnyeimen keresztül láttam a csupasz falak felett beragyogó csillagokat és a lábam alatt elterülő irdatlan halom sittet….. Ekkor fogtam fel csak igazán, mibe is fogtam. Leromboltam az otthonom!
A munka csak nagyon lassan és rossz minőségben döcögött, mert a szakiknak reggeli után pihenni, újságot olvasni, ivás után haza kellett menni. Október végén a „mekkmestereket” szélnek eresztve új vállalkozóról kellett gondoskodnom, aki a vakolást végre elkészítette… ennyire még volt pénzem…Tériszonyom legyőzve fölmásztam a tetőre és – mert én kifértem a lécek közt – kéményt építettem, cserepet raktam, míg lentről édesapám irányított. Ekkor szakadt ki belőlem először: Jaj, de nagyon ügyes vagyok!
Januárban sikerült beköltözni a félig elkészült lakás egyik épen maradt, lakható szobájába. A tél volt úr, ő diktált pihenőt. Néztem az otthonra még távolról sem emlékeztető nyers vakolatú falakat, a padló helyén a homokot, az ablakokról csurgó nedvességet. Kezemen a sok bőrkeményedés is emlékeztetett az elmúlt fél évre. Láttam a szánakozó, mi-előre-megmondtuk,-ne-kezdj-bele tekinteteket. Bénult fáradtság vett rajtam erőt! Valóban igazuk volt? Tényleg nem szabadott volna belekezdeni? Be tudom valaha fejezni? Üres zsebbel, zsibbadt fejjel azon gondolkodtam, hogyan tovább. A kényszerű pihenő alatt barátaimmá váltak a szakkönyvek. Gondoltam: ”Magad uram, ha szolgád nincs!” A tavasz engem is megújított, feltöltött új erővel, energiával.…NEM! Nem adhatom fel, nem adom fel! Én akartam, vállaltam, megcsinálom! Így aztán a megszerzett ismeretekre és két kezemre számítva helyére került hajópadló, csempe, ragyogóra festettem falat, ablakot, ajtót. Könnyeimen keresztül, gyönyörködve néztem a romokból otthonná varázsolt művemet! SIKERÜLT! JAJ,DE NAGYON ÜGYES VAGYOK!
Nagy tanítást kaptam a sorstól, amit büszkén mondhatom, jól oldottam meg. Nem csak otthont varázsoltam! Addig nem ismert képességeim kerültek előtérbe, megerősítve önismertem, önbizalmam, kitartásom. Mindvégig erősítettem magam, először csak suttogva, halkan, aztán a fáradtság erősödésével egyre hangosabban zengett a ház, az udvar, hogy „Jaj, de nagyon ügyes vagyok!” Megtanultam, ha hiszek magamban, mindenre képes vagyok!
Köszönöm, hogy megélhettem!
