„Egy homokszem meg tud állítani egy hatalmas gépezetet is, de egy kagylóban gyöngyszemmé nemesedhet.”/ valahol olvastam /
27
évvel ez előtti döntésem olyan volt, mint állóvízből hömpölygő folyóba
ugrani. Egyik mozdulatlansága, másik a szilajsága miatt
lélegzetelállító.
Vidékiből fővárosi tanító lettem. Váltásom
abszurdnak tartotta környezetem, tekintve, hogy egy még nem létező
intézmény meg sem alakult tantestületébe mentem, ahol nem voltak
egyelőre gyerekek sem. Fantasztikusnak tartottam, hogy ilyen ritka és
izgalmas folyamat születésének lehetek részese.
Elsős osztályom igen sok energiával feltöltött kis társaságnak bizonyult. Nem volt egyszerű nekik megtalálni a helyüket a csoportban, és bizony gyakran kitört a kakasháború. Remek humorérzékük viszont vitathatatlan volt. November 7-én az ünnepségen, a lemezjátszó nyekergő hangjától, röhögő görcsöt kaptak az én kis lurkóim, amiért az igazgatóhelyettes követelésére megkapták életük első piros tintával írt intőjét. Ezzel aztán jól meg is alapozták hírnevüket. Néhányan rövid időn belül jobban ismerték az igazgatóhelyettes irodájának belsejét, mint saját osztálytermüket.
A szülők ingerültek, türelmetlenek voltak, hiszen nagyobb gyerekeiknek már a nagyon sokadik körzetmódosított iskolája és persze osztályfőnöke voltunk. Mire megismertek egy-egy pedagógust, már újabb körzetben találták magukat. Nem volt hát csoda, hogy ez a vibrálás átragadt a kis lurkókra is.
Szerettem volna jobban megismerni a gyerekeket és a családokat. Gondoltam, közös programokkal, élményekkel közelebb kerülhetünk egymáshoz. Szabad szombatonként gyakran kirándulásokat szerveztem, amire a négy együtt töltött év alatt egyre többen és többen jöttek el. Jöttek a nagyszülők, szomszédok és barátnők is. Megmásztunk hegyeket, eltévedtünk völgyekben, sütött ránk a nap és áztatott eső. Utaztunk vonaton, teherautón, lovagoltunk és fociztunk…Igen komoly büntetésnek számított, ha valaki nem jöhetett el! Év végén és év elején gyakran szerveztünk kétnapos ott alvós kirándulásokat, ahová a szülők is eljöttek és tevékenyen részt vettek. Bográcsozás, közös játékok és beszélgetések meghozták eredményüket. A féktelen energiák baráti kapcsolatokká szelídültek. Az ott szerzett élményekből rajzok, fogalmazások születtek. Megosztották velem örömüket, bánatukat, titkaikat, álmaikat. A velük készült szociometria valami csodát mutatott: egy szőlőfürtre emlékeztető ábra rajzolódott ki, nem volt periférián ragadt kisgyerek.
Negyedik osztály végén csak osztálytermet és osztályfőnököt cseréltek. Közös titkaink továbbra is összekötöttek bennünket. Nem csak osztályzataikról, de barátságaikról, kicsi életük problémáiról, sőt csínytevéseikről is beszámoltak.
Két év múlva új iskolában kezdtem tanítani. Ekkor már nagyon nehéz volt az elválásunk. Hozzám nőttek. Azt hittem, már csak gyönyörű emlékeim maradnak ők és szüleik. Nem így történ! Időről időre vagy én találtam rájuk, vagy ők kerestek meg. Láthatatlan szál köt össze bennünket.
24 év után kezdtünk el találkozókat szervezni. Sokfelé repültek a világba s találták meg boldogságukat, de aki tehette eljött, hogy ismét együtt lehessünk. Jó látni a sok kedves, csillogó szemű egykori kisdiákot, amikor élményeiket emlegetve nagyokat kacagnak. Mutatják családi fotóikat, ahol már gyermekeik tekintetében újra felfedezem őket.
Utóbb egyikük megjegyezte: mi olyan osztálycsalád vagyunk!
Köszönöm, hogy életük része lehetek!
