Tanítói pályámon sok-sok kisdiák került ki a szárnyaim alól. Sokfelé repültek, de a sors mindig kegyes volt hozzám, mert egy-egy régi tanítványom újra és újra felbukkant.
Csabával egy áruház bejáratánál találkoztam ismét, amikor átölelte a vállam és mosolyogva nézett rám. Mesélt a munkájáról, terveiről, céljairól. Később az interneten találtunk egymásra, ahol követhettem sorsát. Szépítgették otthonukat, párjával nevelték kicsi fiukat. Mérhetetlenül boldog volt. Örültem, hogy révbe ért! Később egy furcsa bejegyzés, amit csak a hozzá nagyon közel állók érthettek, majd értesítés, hogy erősebb volt nála a gyilkos kór…
Társainál alacsonyabb, jó kötésű gyerek volt. Amikor mosolygott, csillogó szeme résnyire szűkült, ha csínytevésen kaptam, huncut tekintete rögtön elárulta. Bármikor számíthattam rá, szívesen segített, ha megkértem. Az idő múlásával egyre több galibába keveredett, társainak harci kiskakasként ugrott, ha csak egy szóval is bántották. Keményen kezdte megalapozni a rossz hírét.Sokszor beszélgettem vele, ilyenkor mindig nagyon megbánta tettét és megígérte, máskor nem bántja társait. Sokáig nem értettem, mi válthatja ki ezeket az erős érzelmeket. Az édesanyjával beszélgetve derült csak ki, hogy az addig biztos támasznak látszó kicsi család szétbomlik. Közös megegyezéssel az első padba ültettem, hogy mindig segíthessek neki, ha bajba kerülne. Órán nem is volt vele gond…
Irodalom órán tanítójelölt ült be megfigyelni az órát és a gyerekeket. A tananyag Móra Ferenc A kis bice-bóca című olvasmányának feldolgozása volt. Bemutató olvasással kezdtem és utána a gyerekek spontán véleményének meghallgatása volt a tervemben. Nehéz volt a feladatom, mert a Móra novellák olvasásakor nekem mindig gombóc keletkezett a torkomban. A gyerekek figyelmesen hallgatták a történetet. Mire a végére értem a csend tapintható volt. Ezt szinte azonnal felváltotta egy hatalmas döbbenet, mert az első padból szívet szaggató, keserves zokogás hallatszott. Igen ő volt, akit már ekkorra igazi rosszcsontként kezdtek emlegetni az iskolában. Ijedten ugrottunk mellé s faggattuk, hogy mi a baja. Sokáig vigasztalhatatlanul rázta a sírás, patakzott szeméből a könny, mire nagy nehezen kimondta: „Annyira sajnálom a kis bice-bócát!”
Még most is, így visszaemlékezve is könnyes lesz a szemem! Micsoda villámok és szikrák voltak ebben a kisgyerekben! Micsoda belső harcok, fájdalmak, angyalok és ördögök! Egész további pályámon nem volt, ilyen kisgyerek, aki ennyire nagy empátiával tudott volna azonosulni Pálistók Peti sorsával.
Köszönöm, hogy megerősítette bennem, egy kisgyermek cselekedeteinek megítélésekor nagyon körültekintőnek kell lenni.
Egy rossz tulajdonság mellé száz jót kell keresni!
Hálás vagyok, hogy találkozhattam vele!
